15. fejezet: Igen vagy nem?

Itt a folytatás… Nem tudom, ki mit vár, de nem adom én olyan könnyen azt a boldogságot!;) Vagy mégis? Majd meglátjuk mi lesz még itt. Jó olvasást hozzá.
Puszi, Lady
P.S.: Tetszik az új dizi?:)

Reggel kicsit korábban ébredtem, mint Kristen. Éjjel többször is felkeltem, és mindannyiszor megnyugodtam, hogy még nem hagyott itt. Sikerként könyveltem el, hogy reggel is mellettem volt…

Kimentem az erkélyre, hogy elszívjak egy cigit. Közben lepörgettem magam előtt a tegnap éjszaka csodálatos képeit. Végre az enyém lett, ráadásul háromszor. Ez véleményem szerint felért egy isteni csodával.

Miután bementem a nappaliba, rendeltem egy kis reggelit, ami negyed órán beül meg is érkezett. Előtte belestem Kristenhez, de még mindig édese szunyókált. Szívesen visszafeküdtem volna mellé, de tartottam magam, nem akartam semmiképpen sem felébreszteni.

Viszont nem sokkal a reggeli megérkezése után, megjelent az ajtóban. Csodás testét, most a takaróba bugyolálta, ami ellen volt némi kifogásom. Az arca zavart volt, kezével pedig a rajta lévő takarót piszkálta.

- Rendeletem reggelit – törtem meg a csendet, mire kicsit összerezzent.
- Köszönöm, de én nem vagyok éhes – felelte. Most már nem az a mosolygós, jókedvű Kristen állt velem szemben, aki tegnap este volt. Nem is tudtam nagyon, hogy mit mondjak, de szerencsére a telefonom megmentett. Ash hívott.

- Mondd, hogy Kristen veled van és nem hagytad el út közben – kezdte rögtön idegesen, a köszönés után.
- Itt van, igen – nyújtottam az említett felé a készüléket.
- Szia… Persze…Basszus, az is nálad maradt…Sokszor?...Istenem…Nem, mindjárt megyek… - majd letette. Érdeklődve néztem rá, mert a beszélgetésükből nem sokat értettem. – Nála maradt a telefonom, és keresett…szóval kerestek – habogta, értetlen arcom láttam.

Volt egy érzésem, hogy ki kereste, főleg, hogy kínosan kerülte a tekintetem, mióta letette a telefont. A féltékenység majd felemésztett, mégsem kérdeztem rá, hiszen semmi jogom hozzá…még. Reményeim szerint ez hamarosan megváltozik. Nem volt időm ezzel foglalkozni, mert Kristen gondterhelt arccal vetődött le az egyik székbe.
- Kristen… - guggoltam elé, de folytatni nem tudtam.

- Egy fasz vagyok, egy idióta. Hogy tehettem ezt vele? – Arcáról csak úgy sütött a bűntudat.
- Nem vagy az, nem tettél semmi rosszat – próbáltam nyugtatni, de képen röhögött.
- Igaz. Ez…ez sosem fog kiderülni. Sosem tudja meg – ellökte felé nyújtózó kezem, és idegesen járkálni kezdett. – Te nem fogod elmondani. Megkaptad, amit akartál és ezzel lezártuk – motyogta idegbetegen.
- Nem zártuk le! – csattantam fel idegesen, mire végre megállt. Döbbenten felém fordult, és értetlenül vizslatott.

- Mi van? – kérdezte. – Végre megdöntöttél, kihúzhatsz a noteszedben. Ezt akartad, nem?
- A francba is. Nem csak egy éjszakára kellettél, hát nem érted? – dühösen elé vágtattam, de újra csak megütközve nézett. – Kellesz nekem, azt akarom, hogy velem legyél, helyette! . folytattam, és megsimítottam az arcát.
- Nem fogok felrúgni egy jól működő kapcsolatot, mert te azt akarod – dünnyögte.
- De te is velem akarsz lenni – ellenkeztem.

- Szerelmes vagyok belé – vágta a szemembe, de tudtam, hogy hazudik, ezért nem rázott meg.
- Nem vagy – ráztam a fejem.
- De igen! – szűrte a fogai közt.
- Nem. Ha az lennél, nem feküdtél volna le velem. Akkor nem bírtad volna megtenni. Nem tudtad volna… megcsalni – mondtam ki kíméletlenül a szót. Bejött, mert megremegett tőle, majd összeszorított fogakkal a falra meredt.

- Nem tehetem meg vele, túl jó hozzám. – Mielőtt újra akadékoskodhattam volna a kanapéhoz vágtatott, felkapta a ruháit, én pedig csak döbbenten néztem. Aztán hozzám sétált. – Nem kérhetsz tőlem ilyet, főleg azok után, ahogy az elején viselkedtél velem – suttogta, majd mielőtt utána kaphattam volna, kiviharzott a szobából.

Úgy éreztem ez egy fajta visszavágó a részéről a múltért. Igaza van, de nem fogom annyiban hagyni, harcolni fogok.

Kristen

A könnyeimmel küszködve lépdeltem Ash szobája felé. Mikor reggel felhívott és közölte, hogy Garrett többször is keresett, a szívem is belesajdult a fájdalomba, ami urrá lett rajtam. És mi a legrosszabb? Az, hogy tegnap este egy pillanatig sem jutott eszembe. Rob karjai között csak egyetlen dologra tudtam koncentrálni, és az Ő maga volt.

Amint átléptük a szobája küszöbét, már csak Ő és én léteztünk. Aztán pedig az a csoda, amit átéltem vele. Soha életemben nem éreztem még ilyet, mint mikor vele szeretkeztem. Kétségkívül senkivel sem volt még ilye jó. Garrettel sem… Újra eszembe jutott, hogy megcsaltam, amit Rob is kíméletlenül a fejemhez vágott. És igaza volt abban is, ha szerelmes lennék belé, nem tudtam volna megtenni. De nemcsak, hogy megtettem, de még eszembe sem jutott, hogy nem kéne, mert ott van Garrett.

Eddig azt hittem szerelmes vagyok, de rájöttem, hogy ez valóban nem szerelem. Inkább csak szeretet, ragaszkodás és hála. Hála, hiszen annyira jól bánik velem. Ráadásul biztonságot nyújt, ami még inkább hozzáköt.

Rob pedig… Ő minden más, amire vágyom. Iránta érzem azt, amit Garrett iránt kéne. A tegnapi viselkedésével pedig elérte, hogy ne tudjam kiverni a fejemből. Annyira más volt, és ez a Rob – az igazi -, aki teljesen levesz a lábamról. Ott van még az is, amiket reggel mondott. Most örülnöm kéne, hogy engem akar, hiszen én ezt akarom, mióta megismertem. Hogy ne csak megfektetni akarjon, hanem kelljek is neki. Jelen helyzetben azonban ez, csak még jobban összekuszálja a dolgokat. Hiszen Garrett…nem tehetem meg vele.

Vagy öt percig álltam Ash ajtaja előtt, mire össze tudtam magam szedni, és bekopogni. Feltépte az ajtó, és örömittas vigyorral nézett rám, de aztán meglátta, hogy ez most nem az ünneplés pillanata. Beengedett, majd nekem szegezte a kérdést.
- Lefeküdtél vele? – Bólintottam. – Utálni fogsz, ha azt mondom jól tetted? – kérdezte kissé félénken. Nem mondom, hogy meglepett vele.

- Össze vagyok zavarodva – makogtam, és a kanapéra ültem. – Igazad volt, ez nem szerelem – suttogtam magam elé, mire Ash mellém ült, és megfogta a kezem.
- Tudom, szívem – simította meg a hátam. – Mit fogsz most csinálni?
- Fogalmam sincs. Garrettnek nem mondhatom el, nem okozhatok neki ekkora fájdalmat – csuklott el a hangom.
- És mi lesz Robbal? – kérdezte.

- Nem érdemli meg, hogy megbántsam érte Garrettet. Ha nem jön ide, nem zavar össze, még mindig boldog lennék. Ráadásul túl jól emlékszem, milyen volt velem – mondtam neki.
- Inkább szenvedsz. Ez annyira jellemző, Kris – sóhajtotta.
- Miért, te mit tennél a helyemben? – néztem rá döbbenten.
- Szakítanék Garrettel, és összejönnék Robbal – vágta rá, gondolkodás nélkül. Jellemző… - Megéri Robot büntetni, miközben te is szenvedsz?

- Figyelj. Lehet, hogy nem vagyok szerelmes Garrettbe, de szeretem, jól érzem magam vele és ragaszkodom hozzá – magyaráztam.
- Ez kevés egy kapcsolathoz – rázta a fejét.
- Nálunk működik – biztosítottam.
- Még. De hosszútávon nem fog. – Ebben lehet, hogy igaza volt. Ennek ellenére úgy döntöttem, hogy ez a tegnapi éjszaka nem fog kiderülni, és Garrettel maradok, mintha semmi sem történt volna. Legalábbis megpróbálom…

Asht is megkértem, hogy legyen szíves tartani a száját. Nem értett egyet velem, de mivel az én életem, Ő pedig a legjobb barátnőm, ígéretet tett.
Ezen a napon sikerült elkerülnöm Robot, és a következőn sem láttam, mivel valamilyen rendezvényen vettek részt.

A mai napon viszont nem lesz ilyen szerencsém, mert ma van a premier, ahova nekem is mennem kell. A hátam közepére sem kívántam, de nem volt más választásom. Ashley már négykor kész volt, és egészen addig állt fölöttem, még én is elkészültem. Utána együtt mentünk a helyszínre. Ez már a második nyavalyás premiere ennek a filmnek, amin ott kell lennem.

Pontosan emlékszem még mi történt az előzőn. Ott ismertem meg Robot. Ha akkor nem megyek el Ashleyvel, akkor talán most nem tartanék itt. Nem kellene minden idegszálammal ellene harcolnom, és szenvednem azon, hogy aki igazán megérdemli, azt nem tudom szeretni, mert Rob sikeresen belém itta magát.

Mi értünk oda legelőször a vörös szőnyegre, és egy kis pózolás után elfoglaltuk a helyünket a teremben. Az egész film alatt nem láttam Robot, szerencsére valahol messze ült tőlünk. Mikor vége lett az egésznek, behúzódtam egy sarokba, és felhívtam Garrettet, hogy minden rendben. Nem tudtunk sokáig beszélni, mert Ash meglelt, és elrángatott, hogy mennünk kell az after partira. Hiába próbálkoztam, hogy én inkább kihagynám, hallani sem akart róla. Egyetlen oka volt annak, hogy nem akartam menni, az pedig nem meglepő módon Rob volt. Mégis engedtem a kényszernek, és elmentem.

A sarokban ücsörögtem unottan, a koktélomat szürcsölgetve, mikor egy hang ütötte meg a fülem. Összerezzentem, túl jól ismertem.
- Nem baj, ha csatlakozom? – kérdezte mézes-mázos hangon. Vállat vontam, mire becsusszant mellém. – Többiek?
- Táncolnak – feleltem kedvtelenül.
- Neked nincs kedved? – kérdezte reménykedve, de azonnal lelomboztam.
- Eltaláltad!
- Miért, ez…

- Hagyjuk ezt, Rob. Nem akarok ugyan oda kilyukadni, mint múltkor – emlékeztettem, a számomra végzetes hibára. Nem tudva, hogy ezzel milyen lavinát indítottam el…
- Én nem hiszem, hogy az akkora baj lenne – vigyorodott el, de most sem az a Rob volt, aki az első találkozásaink alkalmával.
- Azt rögtön gondoltam – sóhajtottam fel idegesen.

- Nem értem, hogy miért ellenezel ennyire ellenem, mikor nyilván valóan neked sem vagyok közömbös – közölte magabiztosan. Fújtattam egyet. – Bebizonyítsam? – kúszott hozzám közelebb, mire automatikusan mozdultam volna arrébb, de már nem volt hova. Ujjait leheletfinoman végighúzta fedetlen combomon, mire a levegő a tüdőmben rekedt. Elmosolyodott a belőlem kiváltott reakció láttán, majd megismételte még párszor a mozdulatot.

- Elég! – löktem el a kezét. – Ettől nem változik semmi. Most pedig jobb lenne, ha kiengednél – morogtam, mire a szája legörbült. Egyetlen szó nélkül állt fel mellőlem, és engedte, hogy kimásszak. Meglepett, vártam, hogy a képembe röhög és folytatja, esetleg tovább merészkedik – bevallom, egy kis felem remélte a tovább merészkedős részt-, de nem tette. Én pedig otthagytam. A lányok táncoltak, ezért beálltam én is hozzájuk. Átadtam magam a zenének, és igyekeztem minden mást kizárni a fejemből.

Ez olyannyira jól sikerült, hogy észre sem vettem, mennyire elrepült az idő. Megszomjaztam, ezért a pulthoz mentem, hogy igyak valamit. Alkoholra már nem vágytam, ezért csak egy pohár vizet kértem. Miközben a vizet szürcsölgettem, a szemem megakadt a pult végén álldogáló Robon. Éppen valami csajjal diskurált, aki feltűnően tekergette a haját, és mint valami idióta vihogott, miközben Rob hozzá beszélt. Furcsán kezdtem érezni magam, és a szememet sem sikerült levenni róluk. Aztán megembereltem magam, és a mosdóba mentem, mert már egy ideje pisilnem kellett.

Mikor kiléptem a balszerencsém nem hagyott cserben, ugyanis Robba botlottam. Éppen a falat támasztotta, és nagyon nem nézett ki józannak. Szerettem volna elsuhanni mellette, de elkapta a karom. Már éppen nyitottam a számat, de beelőzött.
- Kérlek, ne kerülj – makogta az italtól jó lassan.
- Nem kerüllek – hazudtam, majd óvatosan lefejtettem magamról a kezét.
- De igen, és ezt útálom – morogta, majd megbillent, ahogy közelebb próbált araszolni hozzám.

- Hé, jól vagy? – kaptam a karja után ijedten, mire csak bólintott. – Gyere, hazaviszlek – sóhajtottam megadóan, hiszen mégsem hagyhatom így itt. Örömmel követett, a kezemet szorongatva. Az ajtó előtt azonban megtorpantam…