4. fejezet: Kételyek közt

Nos, meghoztam a 4. fejezetet. Remélem, nem fogtok utálni, mikor…na, nem lövöm le a poén! :D Jó olvasást hozzá, remélem tetszik.
Puszi, Lady


A következő pillanatban Rob, ijedt tekintetével találkoztam, nem tudta mi történt. Azt hiszem, most ütött be végkép az alkohol.
- Jól vagy? – kérdezte aggódó hangon.
- Azt…azt hiszem igen, csak szédülök – vigyorogtam, mint, aki nincs teljesen magánál
- Gyere, üljünk le – megfogta a kezem, visszahúzott az asztalhoz, de útközben megállítottam.
- Talán jobb lenne, ha haza mennék – mondtam, de eszembe jutott, hogy ilyen állapotban nem állíthatok haza. Anya megölne.
- Egyedül nem, akkor szóljunk Ashnek – javasolta és tovább húzott. Megint csak meglepett a figyelmesség, amit irányomba mutatott. – Bocsi a zavarásért, de Kristen nem érzi jól magát – ez nem volt teljesen igaz, most már tökéletesen voltam, az előbbi rosszullétem, mintha meg sem történt volna. Ash nagy kegyesen elszakadt Jacksontól, és felén fordult.

- Rendben, akkor oda adom a kulcsot. Majd megyek én is – mondta rögtön Ash, mert ő is tisztában volt vele, hogy így nem mehetek haza.
- Nem! – vágta rá Rob. – Nem mehet egyedül, ilyen állapotban.
- Elég nagy kislány vagyok már…
- Robnak, igaza van – helyeselt Ashley.
- Jaj, ne csináljátok már! – nevettem fel kínosan. Úgy viselkedtek, mintha egy tini lennék, aki először van bebaszva.
- Elviszem magamhoz – jött elő az ötlettel, az okos tojás. Azt hittem rosszul hallok.
- Na, még csak az kéne…
- Nyugi – nézett rám eltökélten. – Egy ujjal sem nyúlok hozzád, kint alszom a kanapén – őszintének tűnt, valamilyen buta módon hittem neki.
- Rendben – nyögtem megsemmisülve. Még egy önzetlen cselekedet. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy meglesz még ennek a böjtje.
- Kristen, biztos nem baj? – kérdezte Ash, kissé zavartan.
- Nem lesz baj, majd holnap hívlak – biztosítottam. Rob minden habozás nélkül megfogta a kezem, és kivezetett egy taxihoz.

A kocsiban viszonylag csöndben ültünk egymás mellett, igazából fel sem fogtam mibe mentem bele. Kínomban felnevettem, ezen a helyzeten, mire Rob értetlenkedve rám nézett. De én csak folytattam, miközben megráztam a fejem, hogy semmi gond.
Leparkoltunk egy hotel előtt, majd ismét kézen fogott, hogy bevezessen az előcsarnokba. Nem hitte, hogy egyedül is képes vagyok bemenni. Igaza volt.
- 524-es szoba – hadarta a recepciósnak, aki kicsit furcsán mérte végig a párosunkat.
- Mi az? Nem ilyen lányokat szokott felhozni, igaz? – kérdeztem nevetve, valahogy be kellett szólnom a rusnya picsának. – De én nem is azért vagyok itt – és még folytattam volna, de a nő kidülledt szemei ismét nevetésre késztettek.
- Köszönjük – nyögte Rob, aki villámsebesen elvette a kulcsot, majd a lift felé húzott. Éreztem rajta, hogy most aztán a pokolba kíván. Belökött a liftbe, majd megtámaszkodott a fejem mellett, két oldalt. – Mégis mi bajod van? – kérdezte idegesen, cseppet sem kedves hangon. Szemei csak úgy izzottak.

- Nekem semmi – néztem rá ártatlan képpel, bár alig bírtam visszatartani a mosolyom. Nagyon szórakoztatott, hogy kihoztam a sodrából.
- Nem? Akkor neked ez a normális viselkedés? Kínos helyzetbe hozni mások előtt? Mond csak, mással is ezt csinálod, vagy ez csak nekem szól? – dünnyögte összeszorított fogakkal.
- Kínos? Ha már minden nap mást döngetsz, legalább vállald fel, milyen vagy– vágtam a képébe, amitől meglepetten hőkölt hátra.
- Fogalmad sincs, milyen vagyok. Nem is ismersz! – sóhajtotta, és most már nem az idegességet olvastam le az arcáról, vagy hallottam ki a hangjából, hanem lemondást.
- Talán nem is baj – motyogtam az orrom alá, de hiába, mivel túl közel volt hozzám, tisztán hallotta. Ha tehettem volna, visszaszívom. De miért is? Hiszen megérdemli, ez az igazság! Mégis szarul éreztem magam, főleg mikor lemondóan kifújta a levegőt, ellépett tőlem, egész a lift ajtajáig.

Az ajtó kinyílt, én pedig követtem őt, egészen be a hotelszobába. Mintha ott sem lennék a teraszra ment rágyújtani. Kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam.
Rendes volt velem, én meg ezt művelem. Ez nem jellemző rám. Ez a pasi a leg ellentétesebb cselekedeteket és érzéseket hozza ki belőlem. Utána mentem, én is rágyújtottam.
- Jobb lenne, ha haza mennék – kezdtem bele.
- Azt hittem ezen már túl vagyunk – mondta színtelen hangon, és a semmibe bámult.
- Nem kell megtűrnöd, már jobban vagyok – próbálkoztam, de mint, aki nem is figyel rám. – És amúgy is…nem vagyok normális, hogy eljöttem veled! – tudtam, hogy ez hatni fog, azonnal rám nézett, és értetlen tekintetében, valami csalódottság is volt.
- Ne aggódj, az előbbiek után nem fogok tovább próbálkozni! – vetette oda kíméletlenül, amibe szinte beleremegtem. Megint nem értettem magam, ez nekem miért fáj? Csak örülnöm kéne, hogy nem próbálkozik.

- Rendben. – mondtam, mintha megkönnyebbültem volna. – Nem bánnád, ha lezuhanyoznék? – kérdeztem.
- Első ajtó jobbra. Van bent tiszta törölköző – újra lefelé bámult az erkélyről, rám se nézett.
Beléptem a zuhanyba, és ha már ott voltam, a hajamat is megmostam. Mikor végeztem, rájöttem, hogy pizsamával nem készültem. Magamra tekertem a törölközőt és Rob felkutatására indultam. Nem volt nehéz megtalálni, ugyanott ült, ahol hagytam.
- Rob? – szóltam, mert nem vett észre. Erre rám kapta a tekintetét és egy pillanatra nem tudta fegyelmezni a vonásait, ahogy meglátott. Először meglepetten, majd vágyakozva futatta végig rajtam a tekintetét, de a végére összeszedte magát. – Tudnál adni egy pólót? – kérdeztem, elnyomva a mosolyom. Bólintott, majd besietett a halóba. Követtem. Kidobott egy pólót a szekrényből, majd közölte, hogy ő is letusol. Felvettem a kölcsönkapott ruhadarabot, amin megéreztem az illatát. Pont olyan kellemes volt, mintha rajta érezném. Megráztam a fejem, azt reméltem ettől elmúlnak ezek a furcsa gondolataim.

Ismét cigizni indultam, de előtte a hűtőhöz mentem, hogy kivegyek valami italt, mert teljesen kiszáradt a torkom. Az ott sorakozó Heinekenek csak úgy vonzották a kezem, úgyhogy gondolkodás nélkül kiemeltem egyet. Bár még mindig nem voltam józan, azt gondoltam még egy sör már nem árthat.
Kiültem a teraszra az üveggel együtt, és rágyújtottam. Alig fogyott el a negyede, mire Rob is megérkezett. Elmosolyodtam, ahogy észrevettem, hogy az ő kezében is egy sör van.
- Most akartalak megkínálni, de látom már megtaláltad – ült le a mellettem lévő székre.
- Ne haragudj, meg kellett volna kérdeznem! – mondtam zavartan. Tényleg, micsoda bunkó vagyok!
- Nem azért mondtam – nevetett fel, de nem volt őszinte, inkább kényszeredett. – Bár nem biztos, hogy jót tesz neked még egy sör!

- Hé! Jól bírom a piát – mosolyogtam rá. Magam sem értettem, miért vett a „beszélgetés” ilyen fordulatot. De túl hamar örültem. Most nem a tapló Rob bújt ki belőle megint, hanem a telefonja zavart meg minket. A sörömet kortyolgatva figyeltem, ahogy felkel és a korláthoz sétálva beleszól.
- Szia Lizzy! – na, persze, hogy egy nő! – Nem tudom, szerintem a holnap jó…aha…komolyan? – boldogan nevetgélt a telefonba. El tudom képzelni, milyen közeli kapcsolatot ápolhat ezzel a csajjal. És holnap, mi? De ez engem mi a francért érdekel?! Lehúztam a söröm maradékát, majd Robra néztem. – Most le kell tennem, de majd holnap visszahívlak. Te is, szia – letette, majd kérdően felém fordult. – Baj van? – kérdezte egy elégedett vigyorral. Már csak ez hiányzott!
- Nem, csak aludjunk – mondtam és felkeltem. Vagyis felkeltem volna, ha nem huppanok vissza. Ajaj, lehet, hogy tényleg nem kellett volna az a sör?! Rob egy pillanat alatt mellettem termett, és már nyújtotta is a kezét. – Megy egyedül is – ismét megpróbáltam, és sikerült. Már éppen rá akartam vigyorogni, de az első lépésnél elvesztettem az egyensúlyom, és egyenesen a karjába zuhantam.

Nevetni kezdtem, fogalmam sincs min, talán kínomban. Rob mosolyogva megrázta a fejét, majd hiába ellenkeztem a karjába kapott és úgy vitt be a szobába. Annak ellenére, hogy nagyon is ellenemre volt a helyzet, ez cseppet sem látszott rajtam. Lehet azért, mert teljesen el voltam már kábulva. Mosolyogva térdelt fel az ágyra, majd lehelyezett a közepére. Egy pillanatig még a szemembe nézett, én sem bírtam másra összpontosítani, csak rá. A szívem hevesebben kezdett dobogni, amit megint csak nem tudtam mire vélni. Rob elkomorodott, majd fel akart kelni, de valami megakadályozta. Ez nem volt más, mint az én karjaim, amik még most is a nyaka körül voltak. Szerettem volna elvenni, én tényleg akartam, de nem ment. Rob értetlen fejjel fogta fel, hogy most konkrétan én nem engedem el. Igazából én sem tudom, mi történt velem. Egész este ellene, és az ilyen helyzetek ellen harcoltam, most meg mikor feladja, én kezdem el. Ráadásul nem is vagyok igazán magamnál, az az alkoholmennyiség, amit ma magamba öntöttem, vagy négy embernek elég lett volna.

Ezt baromira meg fogom bánni holnap, de jelen pillanatban ez nem érdekelt. Csak a pillanatnyi akaratomnak engedelmeskedtem. Rob még mindig nem tudta hova tenni a reakcióm. Ismét meg próbált elhúzódni, de nem tudott. Majdnem leesett az álla…
- Nem helyes, hogy a kanapéra száműzlek – kezdtem először egy gyenge kifogással, de úgy tűnt bevette.
- Kristen, ezt már megbeszéltük. Nincs baj – az égnek emelte a szemét, a hülyeségem miatt.
- De…- haboztam – ne hagyj egyedül – beharaptam az alsó ajkam, nem hittem el, hogy kimondtam.
- Tessék? – kérdezett vissza bamba képpel. Vajon, ezt direkt csinálja? Biztos vagyok benne…
- Maradj velem…itt! – suttogtam szaggatottan, mire meglepetten pislogott kettőt. Ekkor már teljesen értette, mit is akarok és mosolyogva végigsimított az arcomon.

- Nem tudom, ez mennyire jó…- kezdte volna, de felemeltem a fejem, és ajkaimat az övére szorítva elhallgattam. Első megdöbbenésében nem csinált semmit, majd mikor nem eresztettem szabadon, visszacsókolt. Nyelve finoman csúszott be ajkaim közé, a tőle nem megszokott módon. Zihálva húztam még közelebb a fejét magamhoz. Egyik keze – mellyel eddig a fejem mellett támaszkodott - a testemen indult felfedező útra, lassan haladt végig az oldalamon, hogy a térdemnél megállapodva, felrántsa lábam a csípőjéhez. Nyelvünk még eszeveszettebb ritmusban kezdett mozogni, igazán oxigénhiányos állapotban voltam már, de nem szakítottam meg a csókot, ahogy ő sem. Nem ismertem magamra, mint egy egyéjszakás kis lotyó, olyan vagyok. Alig ismerem, amennyit tudok róla, azt is utálom, ennek ellenére itt vagyok, vele. A legrosszabb pedig, hogy élvezem, nem is kicsit. Az agyam harcolt, megállást akart, de a testem erősebb volt. Rob finoman simogatta a combom, majd a fenekemre csúsztatta puha kezét.


Először ott is csak simogatott, majd belemarkolt, mire én belenyögtem a csókba, nem is túl visszafogott módon. Éreztem, hogy elmosolyodik, de ebben az eufórikus állapotban, valahogy nem érdekelt, mit gondol. Kezeim óvatosan lejjebb csúsztak a nyakáról, egészen a pólója aljáig. Kicsit tétováztam, de amint még egy markolást éreztem a fenekemen, elkezdtem róla leszedni. Megszakította a csókot, hogy le tudjam húzni róla, majd elhajítottam valahova. Egy pillanatig elakadt lélegzettel néztem a felsőtestét. Nem volt vékony, de egy izompacsirta sem, pont tökéletes volt. Végighúztam kezem meztelen mellkasán, amibe beleborzongott, majd sürgősen, ismét ajkaimra tapadt. Most a hátán igyekeztem kitapintani minden egyes izmot, míg az ő keze már máshol járt. Bekúszott a pólóm alá. Először csak a hasam simogatta, mintha kicsit tétovázna, majd keze feljebb haladt.

Finoman becézgette a melleimet, amitől az én ajkaimból sóhajok törtek fel. A lábujjamig bizseregtem a vágytól, holott pontosan tisztában voltam vele, mennyire helytelen, amit most teszek. Hagyom, hogy kihasználjon. Ennek ellenére lábaimat a csípője köré kulcsoltam, és egy szorítással magamhoz préseltem. Felnyögtem, ahogy ágyéka nekem nyomódott, még így is, hogy két réteg vékonya anyag választott el minket egymástól. Az ő bokszere, és az én bugyim. Ő is felsóhajtott, majd a nyakamon kezdett csókolgatni, miközben keze még mindig a pólóm alatt volt. Éreztem, hogy nem hatástalan rá, amit éppen csinálunk, és ezzel azt is felfogtam, hogy ha tovább megyünk már nincs megállás. Hírtelen bepánikoltam. Én tényleg nem akarok egy lenni azok közül a nők közül, akik a listáján szerepelnek. Én nem megyek bele egyéjszakás kalandokba. Ez nem én vagyok!

- Rob…- nyöszörögtem, de nem hallotta, vagy nem akarta hallani. Esetleg azt hitte, csak élvezetemben mondom a nevét. És nem járt messze az igazságtól… – Elég…hagyd...kérlek…hagyd abba – alig bírtam kinyögni a szavakat, igazából csak bizonytalan suttogás volt az egész. Ez nem fogja abba hagyni! – Engedj el! – nyögtem, és határozottan eltoltam magamtól. Erre már feleszmélt. Vágytól izzó tekintetét az enyémbe fúrta, és értetlenkedve nézett rám, mint rövid ismeretségünk során már sokszor.
- Ezt…ezt most nem igazán értem – zihálta fojtott hangon.
- Nem fekszem le veled! – közöltem vele kíméletlenül.
- De te is akartad…te mondat, hogy maradjak és élvezted, amit csinálunk – értetlenkedett. Igaza volt, mindenben. A szavak, amik elhagyták a száját, mind helytálltak.
- Nem tehetem, én nem lehetek egy a sok közül – suttogtam és lesütöttem a szemem. Idegesen fujt egyet, majd legördült rólam és hanyatt fekve próbálta rendezni a légzését. Nekem is kapkodnom kellett a levegő után.

- Ha tudnád, mekkorát tévedsz! – mondta a plafont bámulva, és mire megkérdezhettem volna, hogy ezt mégis hogyan és mire érti, már az erkély felé tartott. Értelmezésem szerint ez azt jelentette, hogy tévedek, és igenis lehetek egy a sok közül. Ez jellemző volt rá, ez tipikusan az volt, amit vártam volna tőle. Neki nyilván minden nő csak játék, ez az egész csak arról szól hogy legyen valaki, aki kielégíti a vágyait. Tudtam, milyen, mégis csalódtam benne, megint. Néha annyira más, mintha két külön ember lenne. Nyilván azzal próbálja álcázni az igazi énjét, vagyis a „bunkó” Robot, akit már olyan jól ismerek. Kiválóan képes megtéveszteni, és én mégis vonzódom hozzá. Bármennyire is szeretném, ezt többé nem tudom tagadni. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Annyira belemerültem a gondolatimba, hogy már csak azt hallottam, hogy a nappaliban ledől a kanapéra.