20. fejezet: Együtt

Miután megértekeztem Los Angelesbe, Ash azonnal hazavitt, elvégre anya születésnapja miatt jöttem ide. Egyetlen szülőanyám majd kicsattant a boldogságtól, mikor beléptem a házba. Mint kiderült már csak ránk vártak a vacsorával. Annak különösen örült, hogy Ash is velem tartott.

Másnap este pedig meglepetésként funkcionáltam. Ash elmondása szerint ugyanis Rob nagyon ki van készülve, hiányzom neki, egyszerűen rossz ránézni. Úgy éreztem barátnőm túloz kicsit, de ennek ellenére beleegyeztem egy esti buliba. Reggel boldogan hívott, hogy Robot is sikerült rávennie, úgyhogy kilenc körül érkezzek meg. Így tettem.

Azonnal kiszúrtam a kis társaságot, de Rob nem volt ott. Körbenéztem, de eleinte hiába kerestem, mígnem végül kiszúrtam. Éppen Ash szavait hazudtolta meg, ugyanis egy szőke nővel a karjaiban akadtam rá. Úgy döntöttem nekem ennyi elég is az estéből, és inkább olajra léptem.

Nem sokáig jutottam, mert ugyan bent úgy tűnt Rob nem vett észre, most mégis utánam jött. Percek alatt meggyőzött róla, hogy minden feltételezésem hibás volt, és a szobájában kötöttünk ki. Azokra az órákra teljesen sikerült kizárnom minden kételyem vele kapcsolatban, de azok az éjszaka folyamán ismét megtaláltak. Nem bírtam kiverni a fejemből, amit este láttam. A múltját tekintve pedig nem tudtam bízni benne. Enélkül pedig nincs értelme.

Ebben reggelre teljesen biztos lettem, ezért az erkélyen vártam, indulásra készen, hogy Rob felébredjen. Szó nélkül mégsem akartam itt hagyni.
Nem sokkal később elő is került, és azonnal édesen magához húzott. Kicsit meginogtam ugyan, de kitartottam az elhatározásom mellett. Még akkor is, mikor Rob győzködni kezdett, miután elmondtam neki, hogyan döntöttem. Fájt, jobban, mint eddig bármi, mégis biztos voltam benne, hogy jó döntést hoztam. A mi kapcsolatunk soha sem lehetne felhőtlen, hiszen bizalom nélkül eleve halálra van ítélve.

Otthon mégsem bírtam magamban tartani a könnyeim, mondhatni jócskán megsirattam a történetünk lezárását.
Ash hívott, nem először, hogy mégis mi van velem. Elmeséltem neki mindent, de nem mondhatni, hogy megértő félre találtam benne. Szerinte rosszul döntöttem…majd meglátjuk.
Össze kellett szednem magam, mert a látogatásom véget ért, estére újra Kanadában kellett lennem.

Szerencsére az éjszaka közepén érkeztem, így jócskán volt időm az út alatt is rendbe szedni magam. Nem akartam, hogy Garrett szomorúan lásson, mert nem úsznám meg a kérdezősködést. Akkora szerencsém nem volt, hogy ne ébren várjon, bár imádkoztam érte. Ugyan éjfél is elmúlt már mire a szobába értem, Garrett mégis fent volt. Éppen tévét nézett, az ajtó hangjára pedig azonnal felpattant.
- Szívem, szia – közeledett azonnal felém mosolyogva. – Úgy hiányoztál – zárt a karjaiba, mikor elég közel ért.

- Te is nekem – vettem elő a leghihetőbb hangszínem, és visszaöleltem. Próbáltam, nem arra gondolni, hogy mennyire nem erre vágyom most. Ezekkel a gondolataimmal mihamarabb le kell számolnom, különben meg fogok kattanni.
- Éhes vagy? Rendelek kaját – engedett el, és a telefon felé lépdelt.

- Nem. Ettem a repülőn – hazudtam gyorsan. Egy falatot sem ettem, de nem is voltam éhes most sem.
- Rendben. Gyere ide – nyújtotta ki a kezét. Nem mondhattam nemet, ezért újra a karjaiba bújtam. Azonnal meg is csókolt, én pedig igyekeztem elvezettel viszonozni. Természetesen ég mindig hatással volt rám, de már régen nem éreztem azt a bizonyos tüzet iránta. Viszont vissza kell zökkennem, úgy éreztem idővel menni is fog. Ráfogtam arra, hogy túl közeli a Robbal való elválás, és még meg kell gyászolnom…

- Jól vagy? – kérdezte ekkor, ezzel engem kizökkentve.
- Persze. Miért? – érdeklődtem.
- Nem tudom, olyan furcsa vagy – méregetett.
- Csak fáradt vagyok – legyintettem lazán. – Lezuhanyozom – nyomtam egy csókot a szájára, majd a fürdőbe rohantam. Nem szoktam bezárni az ajtót, de most ráfordítottam a zárat, hogy eszébe ne jusson utánam jönni. Most nem lennék képes úgy viszonyulni hozzá. Ráadásul a zuhany alatt ismét legördült pár könnycsepp az arcomon.

Miután megembereltem, és meggyőztem magam, hogy minden rendben lesz, kiléptem a fürdő falai közül. Emlékeztettem magam, hogy a helyes döntést hoztam.
Garrett már az ágyban várt rám. Óriási ásítások közepette feküdtem mellé, ezzel jelezve, hogy hulla vagyok, hogy még csak eszébe se jusson közeledni felém. Szerencsére nem tette, csak átkarolt. Percekkel később már aludt is, velem ellentétben. Sokáig virrasztottam még, és győzködtem magam, hogy így lesz a legjobb.

Mázlimra az első három nap végig munkával telt, minden nap csak késő éjszaka kerültünk haza, és reggel korán mentünk is forgatni. Ez tökéletes volt a gondolataim elterelésére is.
Addig Ash sem zaklatott, hiszen nem voltam telefon közelben. Aztán csak elért.
- Végre, már azt hittem elütött egy kamion – morgott, mikor végre felvettem neki.
- Dolgoztam, Ashley – sóhajtottam.
- Tudom, de azért egy sms-t írhattál volna, hogy tudjam jól vagy – dorgált tovább.
- Jól vagyok – mondtam neki, miközben rágyújtottam a lakókocsim előtt. Éppen szünetem volt, két jelenet között.

- Tényleg? – kérdezte.
- Igen, miért ne lennék? – érdeklődtem hetykén.
- Nem is tudom, mondjuk Rob miatt?! – Nem volt egyértelmű, hogy ezt most kérdezi vagy állítja. Jobb szerettem volna, ha egyik sem, sőt elő sem jön a téma. Elsőre csak hümmögtem, majd nagy levegőt vettem, és motyogtam valami semmi bajom félét.
- Nekem nem tudsz hazudni, Stew – jött azonnal a válasz, cseppet sem kedves hangon.
- Nem hazudok – vágtam rá, talán túl gyorsan is.
- De!

- Jó. Kicsit rossz, de jobb lesz. – Szerette volna itt és most lezárni ezt végérvényesen, de nem is Ash lenne, ha hagyta volna.
- Nem tudom mennyire érdekel, de Rob nincs a toppon. Három napja, vagyis mióta elmentél nem lehet elérni. Nem veszi fel a telefont, és hiába dörömbölök az ajtaján, mintha ott sem lenne – vetette a szememre, mintha én lennék a hibás. Mondjuk, valóban én vagyok…
- De…de ugye nincs baja? – ijedtem meg, mikor teljesen felfogtam az imént felsorolt tényeket.
- Hát épp ez az! Nem tudom – felelte idegesen. – Tényleg megérni? Komolyan megérni neked?

- Ne kezd, kérlek. Most pedig mennem kell. Hívj, ha megtudsz róla valamit – hadartam, mert már integettek, hogy folytatnánk.
- Jó, de te is megpróbálhatnád hívni. Neked talán felvenné – mondta.
- Nem hinném, hogy ez jó döntés lenne – sóhajtottam.
- És mióta hozol te jó döntéseket? – nevetett fel keserűen.
- Szia, Ashley – mondtam, majd kinyomtam. Lehet, hogy a legjobb, de néha már én sem tudom minden sértését tolerálni.

Pufogva mentem vissza a forgatásra, Garrettenek fel is tűnt, hogy valami nagyon felhúzott. Csak annyit mondtam neki, hogy Ash és én kicsit összekaptunk.
Persze este megbeszéltük a dolgokat. Belátta, hogy nem dönthet helyettem, és mellettem kell állnia, hiszen ezért a barátom. Kérdeztem Robról, de semmi hír nem volt még mindig. Kezdtem egyre jobban aggódni… Péntek estére már sík ideg voltam, semmi másra nem bírtam gondolni csak arra, hogy Rob épségben legyen.

Garrett később végzett, pontban éjfélkor ért haza, én pedig még mindig a kanapén ültem a telefont szorongatva. Vártam, hogy Ash hívjon, hátha van valami hír. Garrett persze észrevette, hogy valami nincs rendben, hogy napok óta feszült vagyok. Nem mondtam semmit, csak, hogy fáradt vagyok. Úgy tűnt elhiszi, és elment zuhanyozni. Kihasználtam az alkalmat és felhívtam Asht, de semmi hír nem volt még mindig.

Gyorsan letettem, mikor a víz elzárult, és úgy tettem, mintha a tv-t nézném. Ugyan úgy nézett ki, hogy Garrett hitt nekem, de mégis érdekes arckifejezéssel ült le mellém a kanapéra. Ennél rosszabb csak akkor lett, mikor beszélni kezdett.
- Kristen, beszélnünk kell…

Robert

Letargia. Depresszió. Magány. Ezzel a három szóval lehetne jellemezni engem, múlt hét vasárnap óta. Miután Kristen elment, és én felfogtam, hogy örökre vége, magamba fordultam.
Egy hete nem mozdultam a lakásomból sehova. A nap nagy részében iszom.
Szép, napos vasárnap reggelre, vagyis inkább délutánra ébredtem. Nagyjából leszartam ezt is, semmi sem érdekelt. Csak az, hogy a napi pia adagom a szervezetembe kerüljön, és ne kelljen gondolkodnom.

Semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy mindenki hagyjon békén. Kivéve egy embert, de Ő meg békén akart hagyni. Úgy döntött örökre kizár az életéből.

Nem úgy mint a barátnője, Ash. Ő minden nap a lakásom ajtaján kopogott, pedig direkt nem adtam meg senkinek ezt a címet. Mégis kiderítette valahonnan. Szóval zaklatott. Első nap csak telefonon, de miután arra nem reagáltam, másnap már személyesen keresett fel. Persze sosem nyitottam ajtót, nem is jeleztem neki, hogy életben vagyok. Mégsem adta fel. Ma még nem jött, de ami késik, nem múlik. Bár már délután négy óra van, előbb szokott keresni.
Úgy döntöttem lezuhanyozom, amíg magamnál vagyok, de aztán ez ellen is hamar tenni fogok. Máris túl sokat gondolkodtam…

Jól esett a frissítő. Megettem a tegnapi maradék pizzát, majd egy újabb üveg Whisky társaságában a teraszra ültem. Előtte a boxerem fölé egy pólót is felkaptam, csak azért, ha a szomszéd néni kinéz, ne kapjon szívrohamot.
Éppen hogy csak meghúztam párszor az üveget, kopogás szakította felébe a meghitt pillanatot. Lemondóan elmosolyodtam, hogy Ash még mindig nem adja fel. Megfordult a fejemben, hogy behívom, megkínálom egy kis itallal, de hamar letettem róla, ugyanis hegyi beszédre nincs szükségem.

- Rob! – hallottam ekkor egy hangot az ajtó mögül. Egy pillanatra megállt a szívem, ugyan is ez Nem Ashley hangja volt, hanem…Nem, az lehetetlen. Lenéztem az üvegre, és rájöttem, hogy már hallucinálok is. Pedig még nem is ittam sokat, sőt sehol sem járok még. – Rob… – hallottam újra. – Én vagyok az, Kristen! – Lehunytam a szemem, de abban a pillanatban fel is pattant. Kristen! Rohanni kezdtem az ajtó felé, és egy pillanat alatt téptem fel. Elállt a lélegzetem, mikor tényleg Ő állt velem szemben. Egy pillanat alatt felmérte a helyzetet, elég volt csak rám néznie.

- Istenem. Mit művelsz magaddal? – kérdezte kétségbeesetten, majd a mellkasomra tette a tenyerét, és befelé kezdett tolni.
- Tényleg itt vagy? – bámultam még mindig hitetlenkedve, majd merészen az arcára simítottam a kezem. És tényleg, nem foszlott semmivé, tehát nem képzelem. Igazi. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy végigsimítsak az arcán.
- Tényleg – suttogtam, mikor kinyitotta a szemét, és rám nézett.
- Hogy-hogy? – kérdeztem értetlenül. Aztán eszembe jutott, hogy még régebben említette, hogy ma forgat utoljára.

- Aggódtam érted – mondta aztán. Persze… Kezdett letisztulni a dolog. Ash nyilván riasztotta, hogy nézze meg, élek-e még.
- Jól vagyok, láttad. Mehetsz is, biztos van jobb dolgod is – léptem el tőle. Talán kissé kemény voltam, de ideges lettem. Nem kell, hogy sajnáljon. Valami átfutott az arcán, talán csalódottság, amit nem értettem, de pillanatok alatt rendezte is a vonásait.
- Nem vagy – nézett végig rajtam újra.
- De! Még igen – céloztam itt arra, hogy még nem sikerült jól berúgnom, a mai napon.
- Nem megyek sehová! – jelentette ki, és közelebb lépett hozzám.

- Kristen, miért nehezíted meg? Menj a barátodhoz. – Szinte égette a torkomat, ahogy kimondtam, mégis jobbnak láttam, ha most lelép. Így is eléggé kivagyok.
- Nincs barátom.
- Kristen, ne szó… Hogy mondtad? – esett le az előző mondat jelentése.
- Nincs barátom – mosolyodott el félénken, mire két nagy levegőre volt szükségem, hogy válaszoljak.
- De Garrett…

- Szakítottunk – oszlatta el minden kételyem, azzal amit a szavamba vágva mondott.
- Ezt úgy értsem, hogy…
- Azért jöttem, hogy elmondjam. Ő sem hülye, és rájött, hogy valami nem stimmel velem egy ideje. Igazad volt, Ashnek is igaza volt… Nem szerettem. Nem szerethettem, mert másban vagyok szerelmes – nézett rám kissé félénken. Én éppen emésztgettem a szavait, képtelen voltam elsőre felfogni. Egy ideig csak tátogtam, úgy festhettem mint egy hal.
- Akkor?

- Szeretlek – mosolyodott el. Nekem is mosolyt csalt az arcomra ezzel.
- Én is szeretlek – léptem elé, mire mosolyogva a nyakam köré fonta a karjait.
- Sajnálom, hogy hülye voltam, és…
- Nem számít, csak az, hogy itt vagy – közöltem vele, és lehajoltam, hogy megcsókoljam. Régóta ez volt az első olyan csókunk, ami nem volt bűnös. Nem kellett titkolóznunk sem, végre szabadon szerethettük egymást.

Ahogy a testünk szorosan egymásnak préselődött, éreztem, hogy a jól ismert szikrák újra fellobbannak a testemben, és még szorosabban kezdtem ölelni Krist. Már jócskán belemelegedtünk, mikor levegő után kapkodva elhúzta tőle a fejét.
- Nem tudom, ezt most mennyire…szóval…mennyit ittál? – kérdezte összeráncolt homlokkal. Majdnem felnevettem, de helyette csak enyhén elmosolyodtam.
- Nem sokat – mondtam, és, hogy maga is megbizonyosodjon róla, egyik kezét az alsónadrágom elejéhez húztam.

Felnyögött, ahogy megtapintotta, hogy testem teljesen jól működik. Innentől kezdve nem is volt több kérdése, hanem a keze megmozdult, ezzel egy időben pedig ismét az ajkaim kutatta. Éhesen faltuk egymást, miközben elbotorkáltunk a kanapéig. Nem emlékszem a ruhák hogyan kerültek le rólunk, csak arra, hogy Kristen lassan mindenre kész férfiasságom fölé ereszkedik, majd még ennél is kínzóbb tempóban eltüntet magában. Csodás órákat töltöttünk együtt, szavak helyett tettekkel bizonyítottunk egymásnak. Majd egy közös zuhany után, ismét a kanapén simultunk össze.

- Nem is tudtam erről a lakásról – jegyezte meg, miközben egyik kezével a mellkasom simogatta.
- A nyilvánosság miatt szállodákban lakom. Ezt igyekszem titokban tartani, itt nyugtom lehet – magyaráztam neki az okot, amiért nem tud róla senki.
- Megértem – mosolyodott el, majd végigcsókolta a mellkasom, végül a számra adott egy rövid csókot.

- De most, hogy együtt vagyunk… - kezdtem félve, de a bólintása és a mosolya meggyőzött róla, hogy eddig nem tartja hülyeségnek. – Szóval arra gondoltam, hogy ide költözhetnél hozzám – nyögtem ki, majd lélegzetvisszafojtva vártam a válaszát. Eszembe jutott, hogy talán túl korainak fogja érezni, és várnom kéne ezzel, de a vágy, hogy magam mellett tudjam minden percben, erősebb volt.
- Lakjunk együtt? – kérdezte, de inkább mintha csak magában ízlelgette volna a lehetőséget.
- Szeretném, ha ez a dolog köztünk hivatalosabb lenne. Teljesen magaménak akarlak tudni, mindig – árultam el neki végül, mire mosolyogva ismét rám nézett.

- Segítesz holnap áthozni a cuccaimat? – érdeklődött aztán, amitől a szívem hevesebben kezdett verni.
- Bármit – húztam magamhoz egy csókra, majd visszahajtotta a fejét a mellkasomra. – El sem hiszed, mennyire boldog vagyok – mondtam, miközben meztelen hátát simogattam.
- Én is. Szeretlek, Rob – kúszott újra feljebb rajtam.
- Én is szeretlek, Kris. – Újra csókkal pecsételtük meg a vallomásunkat, majd összebújva tovább tervezgettük a közös jövőnket.

Én hittem abban, hogy ennyi küzdelem után végre sínen van a kapcsolatunk, és Kristen szavaiból is ezt szűrtem le. Ennél többre pedig egyenlőre nem volt szükségem, ennyi pont elég volt, hogy mérhetetlenül boldog legyek. Vele.

Vége

Igen, jól olvassátok. Ez lenne az utolsó fejezete ennek a történetnek. Már egy ideje gondolkodom rajta, hogyan is kellene lezárnom, és most ez valahogy adta magát. Szerettem ezt a történetet is, ahogy a többit, de már nem íratta magát úgy. Meg amúgy sincsen időm most két történetre…
Szóval méltóképpen lezártam Kris és Rob történetét ezen a blogon. Befejeztem, mert nem vagyok hajlandó a kezemből kiadni befejezetlen történetet. Ennyi tiszteletet megérdemel egy történet, ami sokáig a napjaim része volt.
Nektek pedig. Köszönöm, hogy velem voltatok 20 fejezeten keresztül, vártatok, olvastatok és véleményt alkottatok. Ti vagytok a blog szíve, hiszen nélkületek maximum magamnak írhatnám!:D Tehát köszönöm, 1000x is.
Nem kell félni, a másik történet megy tovább. Remélem, senki nem borul ki nagyon. Nem szeretnék fenyegető maileket kapni.:P Csak viccelek. Bárki írhat a chatbe, ide véleményt, illetve e-mailben is meg lehet keresni, aki úgy gondolja, van hozzáfűznivalója. Ezek a lehetőségek!!!
Még egyszer köszi nektek!(L)